Mire tanít meg minket Alexander. B. Hackman (aka. Bánki Attila) Az utolsó huszonhét című című regénye?
Nyáron, az Ünnepi Könyvhétre időzítve érkezett meg Bánki Attila (civilben marketing szakember, a Vermis Production ügyvezetője, nem mellesleg jóbarátom) várva-várt első regénye, Az utolsó huszonhét. A szerző Alexander. B. Hackman álnév alatt már hónapokkal a megjelenést megelőzően aktívan kommunikált a social mediában, rengeteg információmorzsát elhintve a könyvvel és persze a sztorival kapcsolatban. Azon szerencsések közé tartozom, akik már a Könyvhéten hozzájuthattak egy dedikált példányhoz.
A regény dióhéjban (és szigorúan spoilermentesen) arról szól, hogy 27 nap múlva elérkezik világvége és erről mindössze néhány tucat ember tudhat. A kiválasztottaknak (közöttük főhőseinknek) megadatik, hogy egy Nagy Terv részeként felkészüljenek a civilizáció összeomlására és persze a túlélésre. Ehhez hasznos és igen értékes segítséget kapnak: titkosszolgálati információkat és egy különleges, korlátlan kerettel rendelkező bankkártyát. Innentől kezdve párhuzamos történetekben láthatjuk főhőseinket, akik más és más stratégiát követve kezdik meg a versenyfutást az idővel és mindazokkal, akik a kiapadhatatlan bankkártyájukat akarják megkaparintani. A rendelkezésre álló idő egyre csak fogy és ezzel együtt nő a felelősség is: főhőseinknek komfortzónájukból kilépve maguk mögött kell hagyniuk eddigi életüket és vizsgázniuk kell alkalmazkodóképességből, stratégiai és vezetői gondolkodásmódból, emberismeretből és szervezőképességből. Mindezt folyamatos életveszélyben, látszólag teljesen magukra hagyva.
Az utolsó huszonhét karakterei érdekesek és jól kidolgozottak, ahogyan az általuk kidolgozott és követett túlélési stratégiák is. Az embernek végig az az érzése, hogy főhőseink mindennapi, hús-vér emberek, akik megpróbálnak logikus döntéseket hozni egy irracionális világban.
A történet végig a valóság és a fikció késhegyén táncol. A szereplők jellemábrázolása könnyed és humoros, egyik-másik figura egyértelműen tisztelgés Rejtő géniusza előtt (Hepikétől sokat várok a folytatásban). Meglepő, hogy ez a könnyed, szórakoztató hangvétel milyen jól passzol a kipusztulás fenyegetéséhez…
Mire tanít meg minket Az utolsó huszonhét?
Többek között azt, hogy a jövőnk nem rózsaszínű ködben érkezik. Civilizációnk törékeny lábakon áll, ahogyan mi magunk is sebezhetőek, védtelenek vagyunk. A fejlődéssel együtt jár a kiszolgáltatottság: a technológia csúcsra járatásával megállíthatatlanul sodródunk egy Happy End nélküli, nem túl szofisztikált befejezés felé. A legkülönfélébb tömegpusztító (biológiai, vegyi, vagy atom) fegyverek pillanatok alatt képesek végérvényesen megsemmisíteni megszokott világunkat. Egy ilyen szituációban -hasonlóan a középkori haláltánc műfajához- mi csak áldozatok lehetünk, akiket az út végén táncra kér a végzet.
Az utolsó huszonhét tükröt tart elénk, hogy láthassuk magunkat pőrén, talmi, önmagunkat meghatározó varázseszközeink nélkül. Egy olyan világba kalauzol el bennünket, ahol pillanatok alatt értéktelen kacattá válhatnak a mobiltelefonok, az email-ek, az ATM-ek és a social media kapcsolatok.
De a következményekbe is bepillantást enged és megmutatja azt is, mennyire sebezhető ez a technológiával átszőtt világ, hiszen a képernyők elsötétülésével ugyanúgy működésképtelenné válhat egy inkubátor, mint egy atomreaktor.
Több, mint ijesztő és szórakoztató mese
Az utolsó huszonhét egyik legnagyobb trükkje, hogy egyfajta túlélési kézikönyvként is értelmezhető. A fikció mellett ugyanis a regény tele van olyan leírásokkal, ötletekkel, eszközökkel, gépjárművekkel, amelyek igencsak jól hasznosíthatóak egy bekövetkező világégés esetén.
A szerző zavarba ejtő könnyedséggel ír a különféle titkosszolgálati szervezetekről, eszközökről és módszerekről, valamint a legkülönfélébb hadiipari technológiákról. Az utolsó huszonhét cselekményét hadtörténeti hivatkozások szövik át(többek között arra is választ kaphatunk, hogy Magyarországon tárolhattak-e a szovjetek atomtölteteket). És ha már Magyarország: egy tucatnyi magyar hivatkozást találunk a regényben. Természetesen ezek is Hackman-módra: sok humorral, a groteszk határát súrolva jelennek meg. Így lesz például a legismertebb XIX. századi magyar festőóriás elveszettnek hitt alkotása az angol csatornahálózat éke.
Jön a folytatás
Az utolsó huszonhét egy trilógia első kötete, a folytatás a jövő évben érkezik. Addig is mihamarabb szerezd meg az első kötetet, és az elolvasását bátran időzítsd a két ünnep közé. Meg fogod látni, milyen remekül passzol Dickens karácsonyi éneke mellé az a reményteli öröm, hogy a visszaszámlálás még nem kezdődött el. Bár ki tudja. ”…ma még csak tükörben, homályosan látunk”*.
*(Szent Pál Korintusiaknak írt I. levele, részlet)
Alexander B. Hackman: Az utolsó huszonhét, Fedőneve “Die Katze”, Mogul Kiadó, 2021
