In memoriam Sas István
Két éve már, hogy azon a hűvös tavaszi reggelen beviharzott a tantermünkbe. Készültem a vele való találkozásra: a táskámban ott lapult a Reklám és pszichológia első kiadása és vártam a megfelelő pillanatot, amikor végre az orra alá dughatom. (Amikor az óra végén odaléptem hozzá, felhúzta a szemöldökét: „De hát ez egy régi kiadás! Hozd ide a legújabbat, majd azt dedikálom neked!)
Előadása sodró lendületű és érdekes volt, igazi one man show – sütött belőle a profizmus és a szakma szeretete. Akkurátusan, nagy műgonddal rakta össze a prezentációit. Szinte gyermeki örömmel dicsekedett egy-egy vizuális megoldással: „Ez a szöveg olyan szépen úszik be, nézzétek, megmutatom újra. Hát nem fantasztikus?”
Szeretett kikacsintani az előadásból, talán ezek voltak a legjobb pillanatok. „Képzeljétek, lehet, hogy öregszem, de azon veszem észre magam, hogy sírok a reklámokon. Csak úgy folyik a könnyem. Hát normális dolog ez?” A következő pillanatban már a Unique Emotional Position-ról és a reklám érzelmi kapcsolatteremtésének fontosságáról beszélt. A példa, amit hozott, a Saatchi & Saatchi 2006-os reklámfilmje volt, a Father and Son.
…és ma, amikor a METU digitális marketing képzésén a hallgatóknak az UEP szerepéről beszéltem, ugyanezt a példát mutattam nekik, hiszen keresve sem találhattam volna jobbat. (Ugyanúgy ütött, mint akkor, két évvel ezelőtt).
A könyv is ott volt velem, amit végül morogva hajlandó volt dedikálni és remélem, egy kicsit Ő maga is.
