avagy hogyan lett Nipper a reklámtörténelemben leghíresebb Jack Russel terrierje?
Vannak logók, amik meghatározó szerepet töltenek be a történelemben. Már hallom, ahogy soroljátok a neveket: Nike, Apple, Mercedes-Benz, McDonald’s, Starbucks. Nyilván tudnátok egy csomó hazai példát is mondani: Tisza Cipő, Túró Rudi, CBA, Ikarus és így tovább. A most bemutatott darab a világtörténelem egyik első logója volt és több, mint egy évszázados pályafutást tudhat maga mögött. Nevezhetjük, ikonikusnak, vagy akár korszakalkotónak, de a logó evolúció megkerülhetetlen mérföldköve jelző sem tűnik túlzásnak vele kapcsolatban.
A 19. század végén készült His Master’s Voice logón egy kutya látható, ami a gramofon hangszóróján keresztül hallgatja a gazdája hangját. Mai szemmel nézve megmosolyogtató a vizuális megvalósítás és a tipográfia is, szöveg és kép integrációjáról pedig nem is érdemes beszélnünk.
Ezzel együtt ez a logó egy igazi korszakalkotó darab, aminek a születése legalább annyi váratlan fordulatot hordoz, mint egy évadnyi Trónok harca. Karrierjét eredetileg festményként kezdte. Francis Barraud angol festő 1899-ben festette meg Nipper kutyát, aki elmélyülten hallgatja elhunyt gazdája hangját.
A kutya és a fonográf Barraud bátyjának a hagyatékából került a festőhöz, akit ámulatba ejtett a kis Jack Russel terrier ragaszkodása a gazdája hangjához, még ha csak fonográfból jön is. Hogy miért fonográfból, mikor az ismert képen gramofon van? Olvass tovább és kiderül.
Mielőtt rátérnék a logó történetére, érdemes áttekinteni, amit Nipper életéről és munkásságáról tudunk a korabeli feljegyzések alapján 🙂 Imádott patkányra vadászni, kis termete ellenére is bátran harcba bocsátkozott akár nála nagyobb kutyákkal is, és lenyűgözte őt a Richmond Park-i fácánok látványa. Nem kell kutyaszakértőnek lenni, hogy belássuk, mai szemmel nézve is fölöttébb aktív eb volt. A nevét, ami magyarul kb. annyit tesz: “Szorító”, arról kapta, hogy szerette megszorongatni a házba látogató vendégek lábát. Arról sajnos nem maradt feljegyzés, hogy ez mennyire nyerte el a látogatók tetszését…
Visszatérve a logóhoz, az 1899-ben készült festményt Barraud védjegyoltalom alá vette, majd megpróbálta kiállíttatni a Royal Academy-ben. Miután nem járt sikerrel, a kép eladásával házalt több magazinnál, de ez sem vezetett eredményre, azt az indoklást kapta, hogy nem érthető, mit csinál a kutya a képen. Tovább próbálkozott és ezután fonográf gyártókat keresett meg, hogy reklámcélból használják fel a képét, de ők sem mutattak érdeklődést.
Nem elírás, az eredeti képen a hang egy cilinderes fonográfból jön, egy fekete tölcséren keresztül. Mivel a korszak angol fongráfgyártói semmi érdeklődést nem mutattak a festmény iránt, Barraud úgy döntött, feldobja a színeket egy réztölcséres, modern gramofonnal. Kért is egyet William Barry Owentől, az éppen abban az évben alapított londoni Gramophone Company amerikai alapítójától. Owen adott kölcsön egy eszközt, de cserébe azt kérte, hogy a festő mutassa meg az elkészült képet is, amikor visszahozza a masinát.
Néhány nappal később Barraud bemutatta az elkészült művet, ami felkeltette Owen érdeklődését. Ha dolgoztál már bármilyen grafikai fejlesztésen, akkor sejtheted, hogy ez mit jelentett: újabb javítási kört 🙂 Ma sem megy ez másként, talán annyit egyszerűsödött a világ, hogy nem kell minden egyes módosításnál előhúzni egy festővásznat és felpingálni egy új olajfestményt nulláról. Az is valószínűsíthető, hogy az ár is tükrözte a módosítási körök komplexitását, nem valószínű, hogy egy korrekció 1 grafikai órában megállt volna.
Barraud hősiesen kitartott és megfestette az újabb verziót, a Gramophone Company legújabb modelljével, Owen pedig tartotta az ígéretét és megvásárolta a képet, amit így először a cég 1899-ben kiadott téli katalógusának címlapján láthatott a nagyközönség. Ezután felpörgött az üzlet, mert a Gramophone Company egyre újabb és újabb verziókat rendelt.
1901-ben újabb lépést tett a kép a világhírnév felé, amikor a Victor Talking Machine Company megvette a logót, hogy gramofonjain és lemezein használhassa az Egyesült Államokban.
Elődjéhez képest sokkal intenzívebben reklámozta, az összes gramofonján és lemezén feltüntette, újsághirdetéseiben pedig arra biztatta az olvasókat, hogy “keressék a kutyát”.
A többi már történelem, a His Master’s Voice logók azóta világszerte ismertté váltak, kezdetben gramofonok, később rádiók és más híradástechnikai eszközök márkajelzéseként. Sőt, az EMI lemezkiadó díjat is alapított ezzel a motívummal, a 100,000 példánynál magasabb számban értékesített lemezek előadóit díjazták ezzel.
