Mikor, ha nem most?

A pillanat ünneplése, avagy egy két évig halogatott üzleti portréfotózás története

Hát így állunk. Üzleti fotózásra érkeztem, kialvatlanul, lenőtt hajjal és két év késéssel (pont ennyi idővel ezelőtt hívott meg Adri a portréfotózásra). Mindig találtam valamilyen kifogást arra, hogy miért NEM megyek el: majd akkor, ha leadtam pár kilót (addig úgysem veszem meg a kiszemelt zakót), ha összeszedtem nyáron egy kis színt, ha végre fodrászhoz is eljutottam. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, a tervezett üzleti fotózás egyre kevésbé hozott lázba (ahogyan a kiszemelt zakó is a múlt ködébe veszett abban a lehetetlen méretben).

Egyszerűen nem állt össze a fejemben, milyen is az az üzleti fotó?  Eszembe jutott egy sok évvel ezelőtt látott újságcímlap, amelyen méregdrága öltönyt viselő, ősz halántékú cégtulajdonosok egy földgömbön nyugtatják a kezüket.  Vagy a stock photo adatbázisokban lakó,  szigorú dress code szerint öltözött, mindig mosolygó üzletasszonyok. Hát hol a felhőkarcoló, amely előtt karban font kézzel magabiztosan pózolhatok? Vagy töltőtollakkal megrakott íróasztalra fogok támaszkodni állam alá tett kézzel, drága karórát villantva? És ha ilyen, akkor biztosan ilyen fotókra vágyom?

A kép forrása: pexels.com

Kutakodni kezdtem a social media felületein elérhető profilképeim között (a legfrissebb is egy esztendővel ezelőtt készült), és azon tűnődtem, hogy ezek a fotók valóban engem ábrázolnak-e? A Linkedin-re feltöltött fényképemen karót nyelten, kényszeredetten mosolygok egy rosszul megvilágított, sivár irodában (a legjobb barátom készítette mobiltelefonnal). A blogomon található szelfi egy nyaraláson készült: hunyorogva a szembesütő naptól, farkasszemet nézek a telefon szikrázó kijelzőjével. Igen, én vagyok ezeken a fotókon. Egy olyan momentumban, amelyik igazából nem sokban különbözik a rákövetkezőtől. Egyik sem hordoz megismételhetetlen pillanatot, nem játszik a fény és az árnyék, nincs mélysége, nincs benne lélek – igazából én magam is alig-alig vagyok benne. Kedvelem ezeket a képeket, mert emlékeket hordoznak, de nincs mit szépíteni, nem profi fotók. És pont ezért akartam megtudni, milyen az, amikor műteremben egy fotóművész rajzol körül fénnyel. Milyen vagyok a művész szemével, a pillanat esszenciájában, megismételhetetlenül.

Az elmúlt két évhez képest minden csupán egy villanás: egy Dohány utcai bérház 4. emeletén várakozunk. Adri, a fotóművész pontosan érkezik, mi izgatottan és korábban a megbeszélt időponthoz képest. A műteremlakásban gyönyörű káosz fogad minket: antik bútorok, könyvek, kellékek mindenütt. A műterem tágas, barátságos és igen világos. A szemem megakad egy csodaszép szecessziós polcocskán: házigazdánk jó érzékkel vadászik minden olyan tárgyra és kiegészítőre, amelyet fel tud használni a munkájához.

Elmesélem neki, hogy későn feküdtem le a ruhaválogatás miatt, nem titkolva az ágyra kidobált ing-és nadrágkupacot, a nyakkendők kavalkádját és a ruhapróba idegőrlő perceit. Megértően bólogat, egész biztosan számtalanszor hallotta már ezt a sztorit.  Amíg előkészül a fotózáshoz, én a nyakkendőmmel bajlódok, kolléganőm pedig valahol a lakásban sminkel.

?a következő percekben már a széktámlára támaszkodva, kigombolt gallérral ülök egy megfordított bárszéken (?Csabi, a nyakkendő felejtős?) Adri sztorizik, igazít, mosolyog, oldja a kezdeti feszültséget. Azon kapom magam, hogy pózokat veszek fel, sütkérezem a pillanatban és élvezem a kizárólag rólam szóló perceket. Összesen 4-5 féle beállítás, helyszín és háttércsere, folyamatos biztatás („Ez most nagyon jó! De klasszul nézel ki!”) -gyakorlatilag megszűnik az időérzetem. Egy újabb pillanatban már kollégámról, Andiról készül az új sorozat, („De csodásan nézel ki! Mosolyogj még!”) türelmetlenül ücsörgök mint egy gyerek, várom, hogy láthassam a végeredményt.

Monitoron nézzük át az összes képet, ezek közül választjuk ki a legjobbakat az utómunkára. Adri jó szemmel válogat, segít eldönteni, melyik a legsikerültebb kép. Én pedig hosszasan nézem a sok egyforma és mégis különböző fényképet – ünneplem a pillanatot, amelyben ott vagyok, benne vagyok. A portréfotókon látható magabiztos, nyílt tekintetű fickó, aki már egyáltalán nem érti, miért is várt erre két esztendeig.

 

Kipróbálnád Te is az üzleti porté fotózást? Látogass el Köő Adrien honlapjára!