Mikor, ha nem most?

A pillanat ünneplése, avagy egy két évig halogatott üzleti portréfotózás története

Hát így állunk. Üzleti fotózásra érkeztem, kialvatlanul, lenőtt hajjal és két év késéssel (pont ennyi idővel ezelőtt köszöntem meg Adri meghívását a portréfotózásra). Mindig találtam valamilyen kifogást arra, hogy miért NEM megyek el: majd akkor, ha leadtam pár kilót (addig úgysem veszem meg a kiszemelt zakót), ha összeszedtem nyáron egy kis színt, ha végre fodrászhoz is eljutottam. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, a tervezett üzleti fotózás egyre kevésbé hozott lázba (ahogyan a kiszemelt zakó is a múlt ködébe veszett abban a lehetetlen méretben).

Egyszerűen nem állt össze a fejemben, milyen is az az üzleti fotó?  Eszembe jutott egy sok évvel ezelőtt látott újságcímlap, amelyen méregdrága öltönyt viselő, ősz halántékú cégtulajdonosok egy földgömbön nyugtatják a kezüket.  Vagy a stock photo adatbázisokban lakó,  szigorú dress code szerint öltözött, mindig mosolygó üzletasszonyok. Hát hol a felhőkarcoló, amely előtt karban font kézzel magabiztosan pózolhatok? Vagy töltőtollakkal megrakott íróasztalra fogok támaszkodni állam alá tett kézzel, drága karórát villantva? És ha ilyen, akkor biztosan ilyen fotókra vágyom?

A kép forrása: pexels.com

Kutakodni kezdtem a social media felületein elérhető profilképeim között (a legfrissebb is egy esztendővel ezelőtt készült), és azon tűnődtem, hogy ezek a fotók valóban engem ábrázolnak-e? A Linkedin-re feltöltött fényképemen karót nyelten, kényszeredetten mosolygok egy rosszul megvilágított, sivár irodában (a legjobb barátom készítette mobiltelefonnal). A blogomon található szelfi egy nyaraláson készült: hunyorogva a szembesütő naptól, farkasszemet nézek a telefon szikrázó kijelzőjével. Igen, én vagyok ezeken a fotókon. Egy olyan momentumban, amelyik igazából nem sokban különbözik a rákövetkezőtől. Egyik sem hordoz megismételhetetlen pillanatot, nem játszik a fény és az árnyék, nincs mélysége, nincs benne lélek – igazából én magam is alig-alig vagyok benne. Kedvelem ezeket a képeket, mert emlékeket hordoznak, de nincs mit szépíteni, nem profi fotók. És pont ezért akartam megtudni, milyen az, amikor műteremben egy fotóművész rajzol körül fénnyel. Milyen vagyok a művész szemével, a pillanat esszenciájában, megismételhetetlenül.

Az elmúlt két évhez képest minden csupán egy villanás: egy Dohány utcai bérház 4. emeletén várakozunk. Adri, a fotóművész pontosan érkezik, mi izgatottan és korábban a megbeszélt időponthoz képest. A műteremlakásban gyönyörű káosz fogad minket: antik bútorok, könyvek, kellékek mindenütt. A műterem tágas, barátságos és igen világos. A szemem megakad egy csodaszép szecessziós polcocskán: házigazdánk jó érzékkel vadászik minden olyan tárgyra és kiegészítőre, amelyet fel tud használni a munkájához.

Elmesélem neki, hogy későn feküdtem le a ruhaválogatás miatt, nem titkolva az ágyra kidobált ing-és nadrágkupacot, a nyakkendők kavalkádját és a ruhapróba idegőrlő perceit. Megértően bólogat, egész biztosan számtalanszor hallotta már ezt a sztorit.  Amíg előkészül a fotózáshoz, én a nyakkendőmmel bajlódok, kolléganőm pedig valahol a lakásban sminkel.

…a következő percekben már a széktámlára támaszkodva, kigombolt gallérral ülök egy megfordított bárszéken („Csabi, a nyakkendő felejtős”) Adri sztorizik, igazít, mosolyog, oldja a kezdeti feszültséget. Azon kapom magam, hogy pózokat veszek fel, sütkérezem a pillanatban és élvezem a kizárólag rólam szóló perceket. Összesen 4-5 féle beállítás, helyszín és háttércsere, folyamatos biztatás („Ez most nagyon jó! De klasszul nézel ki!) -gyakorlatilag megszűnik az időérzetem. Egy újabb pillanatban már kollégámról, Andiról készül az új sorozat, („De csodásan nézel ki! Mosolyogj még!”) türelmetlenül ücsörgök mint egy gyerek, várom, hogy láthassam a végeredményt.

Monitoron nézzük át az összes képet, ezek közül választjuk ki a legjobbakat az utómunkára. Adri jó szemmel válogat, segít eldönteni, melyik a legsikerültebb kép. Én pedig hosszasan nézem a sok egyforma és mégis különböző fényképet – ünneplem a pillanatot, amelyben ott vagyok, benne vagyok. A portréfotókon látható magabiztos, nyílt tekintetű fickó, aki már egyáltalán nem érti, miért is várt erre két esztendeig.

 

Kipróbálnád Te is az üzleti porté fotózást? Látogass el Köő Adrien honlapjára!