2005-ben Birmingham adott otthont az első panaszkórusnak – azóta számos helyszínen, köztük Budapesten is összejöttek az emberek azért, hogy panaszaikat egy művészi projekt keretében alakítsák át felemelő, kreatív energiává.
Kifejezetten hideg téli reggel volt, de Helsinkiben is séta közben születnek a legjobb gondolatok. Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen teljesen belefeledkezett a beszélgetésbe. A finn-német művész házaspár a Valituskuoro szó értelmén töprengett, ami finnül csoportos méltatlankodást jelent. Pontosabban olyan helyzetek leírására szolgál, ahol egyszerre többen panaszkodnak.
A házaspár azon tűnődött, hogyan lehetne átalakítani a méltatlankodásra szánt rengeteg elfecsérelt időt és energiát valami hasznossá és értékessé. Létrehozható-e panaszkodás magasabb rendű kultúrája, amelyben az anyázás és a kesergés feloldódik az együttlét örömében? A házaspár művészi projektként tekintett erre a kihívásra, amelyben a mindennapi sérelmek felemelő közösségi élménnyé transzformálódnak. Így született meg a panaszkórus ötlete.
Az elképzelés voltaképpen pofonegyszerű: egy kiválasztott városban hívjuk meg panaszkodni a lakosságot. Az összegyűjtött panaszokból állítsuk össze a kórusmű szövegét, majd helyi zenészekkel zenésítsük meg. Az elkészült alkotást pedig adjuk elő: énekeljük ki magunkból a közösség panaszait -és közben érezzük jól magunkat.
A Birmingham-i panaszkórus
Már csak egy ideális helyszín kellett a megvalósításhoz. A projektet sok keresgélés után 2005-ben végül a birminghami Springhill Institute fogadta be. A művészek plakátokon és szórólapokon arra biztatták a helyi lakosságot, hogy küldjék el panaszaikat. A felhívásra számos zokszó érkezett: az apró-cseprő bosszúságoktól a globális társadalmi kérdéseket feszegető méltatlankodásokig, hol komoly, hol vicces megfogalmazásban. A birminghamiek panaszkodtak a lassú számítógépekre, a buszokra amelyek kora reggel ritkán járnak, a túl drága sörre, de érkezett panasz a sárga sportautókat vezető kövér nőkre, a városháza melletti óriás hirdetőtáblára, de a folyton zuhogó esőre is. A mű alapgondolata így szólt: I want my money back! (Kérem vissza a pénzem!)
A Birmingham-i Panaszkórus összesen 18 fővel alakult meg, a dalt egy helyi zenész, Mike Hurley szerezte, a kórust is ő vezette és kísérte szintetizátoron. Az elkészült kórusmű rövid időn belül hatalmas nézettségre tett szert a videómegosztókon és egyre-másra érkeztek a felkérések a világ nagyvárosaiból: a következő három helyszín 2006-ban Helsinki, Hamburg-Wilhelmsburg és Szentpétervár lett. Mindezt elősegítette, hogy a projekt már ebben az évben „nyílt forráskódúvá” vált: az alkotók a complaintchoire.org weboldalon 9 egyszerű lépésben mutatták be a kórusalapítás menetét és további hasznos információkkal segítették a helyi közösségeket.
A budapesti panaszkórus
Budapest a 11. helyszín volt a panaszkórusok sorában. A szervezők több mint 2000 panaszt gyűjtöttek össze bő egy hónap alatt. A kórus 2007 nyarán a Corvintetőn adta elő a Szomorú vasárnap dallamát keretként használó, de összességében vidám és szórakoztató dalát. A magyar panaszok is igen változatosak voltak. A személyes kesergések mellett nálunk is megjelennek a nemzeti frusztrációk: miért keverik össze Budapestet Bukaresttel, külföldön a pörköltöt miért hívják gulyásnak, miért nem győz soha a magyar válogatott. Viccesebb panaszoknak is jutott szerep: a turisták miért hiszik, hogy a nyereg alatt puhítjuk a húst, miért nincs űrbázisunk és miért hagynak ki a korrupcióból, de panasz érkezett a rasszista nagyanyára, az ehetetlen biobulátára és a drága ingyenes oktatásra is.
A panaszkórusok sikerének az az egyik titka, hogy a panaszkodás egyetemes jelenség. Minden nemzet a maga módján szeret panaszkodni. A mód azonban erősen kultúrafüggő: míg egyes kultúrkörökben negatív csengése van a panaszkodásnak (ráterhelem a másikra a gondjaimat), addig a „fejlett panaszkultúrával” rendelkező nemzeteknél a méltatlankodásnak egészen más a szerepe: a kesergő nem megoldást keres a panaszaira, hanem szolidaritásra, megértésre vágyik.
2005 óta közel kétszáz panaszkórus alakult, amelyek egytől egyig önálló művészeti projektek. Bár a panaszkórusokat összefogó gyűjtőoldal 2016 eleje óta nem frissül, de úgy tűnik, a közösségi panaszkodás iránt változatlanul nagy az igény.
Vajon a panaszkórusok megvalósították az eredeti célkitűzésüket és jobbá tették a világot? A válasz bizony ott rejtőzik az összes” panaszkórusműben”, amelyekből árad az együttlét öröme. Ez az öröm még a hideg, szeles alaszkai Juneauban is megtapasztalható, ahol az összesen hét főből álló kórus havazás közepette mutatta meg, hogyan épülhet a méltatlankodásból katedrális.
